Terror

Ez a horror kategóriába sorolható oneshot manhwa 2000.-ben jelent meg. 

A történet egy átlagos lány szobájában kezdődik. Ki, mint tegnap éjjel, úgy ma is retteg az éjfél beköszöntétől, ezért nem tud elaludni.
És eljött a 00:00. 
Lépteket hall, melyek a szobája felé tartanak.
Összehúzza magát, mikor már az ajtajánál hallja őket.
Csend ül le éjjel. De nem tart sokáig. 
Ez a csend, a lépések meglepi a lányt. Felül, körülnéz. 
Hirtelen nyikorogni kezd az ajtó és lassan kinyílik. Egy árny tekintete tűnik fel a sötétségben.
Az árnynak csak egy szeme látható az éjben, ahogy a lányt figyeli.
Végül... A lánynak felnyílnak a szemei és felismeri a sötétbe burkolózó személyt. 

Hogy mi a gonosz, az attól függ, melyik oldalon állsz.

- Gonosz vagy, mert megölted őt.

- Gonosz vagy, mert hagytad.

Melyikük a gonosz?

A hátteret nem tudjuk, de az első anonim személyt mondjuk bűnösnek, gonosznak, gyilkosnak. De… A második jó ember? Bűntelen?

A két személy közül melyik a gonosz?

Az, aki egy dolog miatt elvett egy életet? Vagy az, aki végignézte a gyilkosságot és nem tett ellene semmit?

Hogy mi a gonosz, az attól függ, melyik oldalon állsz.

Az első személy egy emberi életet hidegvérrel, akarva vett el, vagy önvédelem miatt kényszerült gyilkosságra? De akkor hol van a második személy? A háttérből végignézte a gyilkosságot? Vagy meghúzta magát és hagyta had döntsön a sors, melyik egyén éli túl?

I.

Az első személy, legyen X. Hidegvérrel követett el egy gyilkosságot a barátja/ismerőse/Y jelenlétében.

_X elborult aggyal, kést rántva egy ártatlan embert ölt meg. Y ezt mind végignézte, nem tett ellene semmit, mert a földbegyökerezett a lába. Végignézte, ahogy a barátja, X, elvágja az ártatlan ember nyakát és ahogy az a személy a földre hull, elvérez.

_ X elköveti a gyilkosságot, Y csendben figyeli az eseményeket. A stressz hormonok működésbe lépnek Y-nál, amik azt suttogják, ne csináljon semmit X-szel, mert a barátja még kárt tesz benne. Ezért nem állítja le.

II.

_X önvédelemből ölte meg azt az embert. Y a háttérben maradt, a sötétben, hogy „a (már) halott személy őt ne vegye észre és ölje meg, mint a barátját.”

Vagyis Y gyávamód elpárolgott, nem segítve a barátjának. Hagyta volna meghalni X-et.

 _X önvédelemből ölt, Y-t mentette. Ő újra gyáva módjára nem csinált semmit. Sokkot kapott a történtektől, ezért nem tudta megállítani X-et.

Vagy…

Egyszerűen nem akarta megállítani a barátját, mert :

I.                    X élvezi a gyilkosságot, és ez Y-nak is örömet okoz

II.                 Y önző. A saját életét mindenek fölé helyezte, ezért nem állította le X-et

III.

X a saját életét védte és ezért akaratlanul megölt egy embert, egy olyan embert, aki X-et akarta eltenni láb alól. Y nem tett semmit. Végignézte.

Y… X.

X és Y egy személy.

Egy testben lakoznak. X testében. A skizofrénia nincs jelen. Y X gondolata. Lelkiismerete. Vágya.  

Égő szív, belül vív, tép, féktelen ég

Itt a nyár vége. 

És úgy érzem, nem csak a nyár, hanem én is az út végéhez közeledek. Miért van ez?

Talán főnixként újjáéledek az ősz beköszöntével... De semmi esély rá. 

Megfulladok. Nem kapok levegőt. 

Üres szemekkel bámulom a holnapot. 

Szavakba öntöm fájdalmam, mit nap-nap után érzek,A sebből szavak folynak, hisz nagyon vérzek.

 Miért nem érzem a boldogságot? Hisz most minden egyenesen halad.
Miért nem érzem a virágillatot, mikor a rózsákban gyönyörködöm?
Miért nem érzem a világ színeit, mikor az ecsetvonásokat élem át?

Az ask profilom deaktiválása a nyaralás miatt volt.

De nem biztos, hogy visszatérek arra az oldalra. Megvagyok nélküle. Sokkal több időm lett más dolgokra, mióta deaktiváltam. 

Lehet, hogy csak pár napja történt, de előtte sem voltam nagyon aktív ott. 

Nem hiányzik. Nem tud hiányozni. 

De... Nem csak az ask, más dolgok sem érdekelnek. Újra az az űr tátong a mellkasomban. 

A gondolataim sötétek. Élettelenek. 

Ez nem "költői válság". Az életkedvem a pozitív dolgoktól sem tud visszajönni. 

Rengeteget gondolkodok egy dolgon. 

De még mindig gyáva vagyok. 

Ha eltűnök... Nem veszik majd észre. Arra sem figyeltek, hogy ott vagyok, akkor az eltűnésem sem fogja őket nagyon megtörni. 

Élettelen

Halott. Biológiai halált átélő személy. Lélekmentes test. Gondolat nélküli elme.

Nem.

Élettelen az, ki semmi jelét nem mutatja az életnek, de mégis fogyasztja az oxigént. Üres nappalok és végtelennek tűnő magányos éjszakákban él. 

Túl sokáig húztam ezt az egészet. Belefáradtam.

Hogy tudnám azt birtokolni, ami a sajátom?

Hogyan tudnám birtokolni azt, ami a sajátom?
Vagy... Mi törheti szét lelkem rabláncát?
Február 5. - Április/Május
Még mindig nem tudom, mi volt ez. Az az időszak.
Összevarrtak, aztán kitépték a varratokat.
Elvonultam egy hónapra, sebeimet nyalogatni, mint egy macska.
Az volt a fura, hogy csak egy hónap kellett a gyógyuláshoz.
Amit kaptam... Gyűlölnöm kellett volna. De nem ment.
Fizikailag tönkrementem, míg a lelkem gyógyulgatott.
Elfogadtam a vereséget. De még mindig gyenge vagyok. Elgyengülök.
Ki kellene zárni teljesen.
A játék véget ért.
Volt egy pont, amin kettétörtem. Az érzelemmentes álarc újjáéledt.
De... Nem kellett volna.
Az érzelemmentes. Élettelen. Üres. Túl feltűnő volt.

Akaratlanul találtam meg X "naplóját". Valamiért az a három hónap érdekelt, így csak azt olvastam.
Nem kellett volna.
A sorokat olvasva tőrök vándoroltak szívembe. Mind azt suttogta, hibáztam.
Nem kellett volna belecsúsznom.
Egy olyan "embert" teremtettem, amilyen én vagyok.
Vele beszélve az augusztusom jut eszembe, az augusztusi énem.
Törött. Üres. Szétszakított.
A nekem már minden mindegy emberi viselkedés. Próbálja az álarcát erősíteni, de átlátok rajta.
A sorokban láttam a fájdalmat, dühöt, a zuhanást.
A lélek rablánca ez. Ez az elkeseredettség. Magával ragad. Mindig rajtad/benned van. Megakadályoz a pozitív élmények élvezésében. A múltba húz, ami a jeleneddé válik.
Az utolsó szakasza a jövő. A jövő, amit széttép a lánc. Előtted zárja be az ajtót, amelyet átlépve a jövőbe jutsz, elfeledve a jelened, ami a múltad. Összezúz és csak egy valamit tehetsz.
Búcsúlevelet írsz neki, de nem veszi azt észre. Nem akarja észre venni. Nem lát át a szavak álarcán.
Még a pontos dátumot is odavésed, de nem érti, mi az.
A segítséget megtagadod, mert attól csak rosszabb lesz.
De... Az utolsó pillanatban leállsz. Kezét nyújtja feléd.
Szemfényvesztés.
Megfogod kezét. Megfogod, megszorítod.
Nem akarod, hogy elhagyjon.
"Még ha hazugság is... Mondja, hogy szeret. Nem megy nélküle. A büszkeségemet eldobva, térden állva könyörögtem, mint Júdás a prófétáknak. Tovább léphettem volna, de akkor teljesen elveszek.
Megéri érte az utolsónak hitt könnycseppemet hagyni lefolyni arcomon. Akkor is ha hazug,  ki miatt levándorol könnycseppem."
Ezek a sorokat a naplójából idéztem. A lélek rablánca sosem tud széttörni. Semmi sem törheti szét.

Csak azt láthatjuk, amit megfigyelünk, és csak olyan dolgokat figyelünk meg, amelyek már élnek bennünk.

Ma van az a nap, amikor a 250. könyvet olvastam el. És ebbe nem számítódik bele a kötelezőolvasmányok könyvei.

Thomas Harris – Vörös sárkány

Ez egy remek könyv. És az idézetek, amelyek benne vannak, nagy hatást gyakoroltak rám. Az világnézetem ott van a sorokban. A véleményem is megtalálható benne. A könyv miatt kezdtem William Blake verseit olvasni. Lenyűgöző költeményei vannak, melyek mélyre ásták magukat a testembe. Nem tudok megtelni verseivel.

És e bejegyzésnek sem látom értelmét. 

"Kegyetlenség: emberi szív,Féltékenység: emberi kép,Terror: istenember-alak,Titok: emberi öltözék."

Szellemedet jégbe zártad. Egyedül sírsz, semmit sem tehetek

Reggel azzal a gondolattal keltem, hogy szeretnék újra lefeküdni, és az lenne az utolsó. Többé nem kelnék fel. 

Az életkedvem a nullát verte. 

Anyu jött kelteni, mikor már fent voltam, azzal a mondattal, hogy "Utolsó lépések az út megtalálásához". Igen, igaza van. De akkor sem volt életkedvem, nem hogy még bemenni a terembe és a kihúzott tételt kidolgozni szóban. 

A szóbeli előtt még felhívott Kaito, hogy sok sikert kívánjon. A vizsga lement. A stresszfelhő elszállt, de Depresszió köszöntött engem. Vizsga után megállított az egyik tanár, akinek beszéltem az adott témáról. Azt mondta, hogy jobb válaszra számított tőlem, mert az írásos vizsga nagyon jól sikerült, de ez nem. 

 

 Lassan ballag felém az a nap. És ahogy érzem leheletét, újra elkezd fájni mellkasom. De mélyen ez jó érzés. Ez a fájdalom az emléke. Így nem tudom elfelejteni. Túlélem. Úgy, mint a többi napot. Keze melegségét többé nem érzem, és nem is fogom. Az idő lefagyasztja minden érintését. Bőrömön emléke megfakul. 

 

Miért mentél el? Hisz el sem köszöntél!

Miért hagytad, hogy elragadjanak?

Tested itt maradt börtönbe zárva,

S nem maradt más, csak hideg kőfalak.

Miért mentél el? Hisz örök sötétség vár,

Ott, ahol te jársz, már nem ragyog a nap!

Miért nem érzed a lelkem vívódását?

Hiszen nekem már semmim sem maradt.

Miért mentél el? Mondd! Miért hagytál magamra?

Hisz az én lelkemben sincsen már tavasz!

Bármerre járok, üszkös, kopár sík van,

S a fájdalomtól elakad szavam.

Miért mentél el? Hisz azt ígérted nekem,

Nem lehet számodra olyan pillanat,

Mely elűzne téged éj sötétjébe,

Amíg válladon érzed ujjamat.

Miért mentél el? Hisz, tudod, hogy úgy fáj!

Szívem csak üres, véres húscafat!

Lelkem is halott, ajkam is néma,

Magaddal vitted minden álmomat!

Színes az ér, mi festeget. Piszkosul nyomja a színeket

Elgyengültem. Nem tudom miért.
A sorozat újrakezdődik. Emlékeket készítek. Újra és újra. Egészségtelen játék. De minden pillanatát élvezem.
Nagy baj van itt. A fejemben. Fogalmam sincs, miért vágyom azokra az érintésekre. A végkifejlett forróság.
És ilyenkor gondolkozom azon a kérdésen, hogy "Mi is az élet?"
De még mindig nem jutottam el a normális válaszhoz.
Élet. Egy út a születés és az elmúlás között. Egy olyan út, amelyet pozitív és negatív dolgok kereszteznek. Örömök és fájdalmak társulnak az élethez. Emlékek tartják az életet. Álmok és célok barátkoznak vele.
Aztán jönnek a negatív dolgok, amelyek a mélybe dobnak.

Ghm...

Nem tudok semmit mondani. Már második napja, hogy minimális hang jön ki a számon, de ezt nem bánom. Jó így nekem s a környezetemnek is. Sokszor előfordult, hogy túl sok szó, mondat hagyta el a számat, és a vége negatív dolog lett. Ezért most inkább bevonulok a falam mögé, s eltűnök minden elől.
Nem akarom azt, ami akkor volt. Kaito-val is veszekedtem. Olyan dolgokat a fejéhez vágtam, amiket nem gondoltam komolyan. Rajta vezettem le azt, amit felhalmoztam.
Tegnap inkább nem írtam Neki. Egy kis dolog miatt megsértődtem, és visszaakartam adni. De Kaito leállított, így ő kapta az Ő adagját.
Milyen jó barát vagyok... Nem tudom, miért beszél még velem. Sosem tudok segíteni neki, próbálkozom, de nem megy. Feladom.

# Nyíló virágokat láttam egy szomorú álomban.

A tegnapi estém nem volt a legjobb. Elkezdtem Vele beszélgetni. Érzem a keze melegét, de nagyon távol. Közelebb kellene engednem Őt, de nem megy. Nem tudom, miért nem. Meg sem próbálom. Pedig kellene. A vége az lesz, hogy teljesen eltávolodunk és elveszítem. Ezt nem akarom. 


Nyíló virágokat láttam egy szomorú álomban.
 A virágok mind rózsák voltak. Ezernyi szín volt azon a helyen, de a legszebb rózsa elveszett. Kerestem őt, de nem találtam. Az álom ezért volt szomorú. Az éjjel lassan szállt le a rózsákkal borított rétre. A sötétség birodalmába kerültem.  Az eget, a földet és a rózsák szirmát is a sötétség uralta.
 Megjelent a Hold. Áttörte a sötét fátyolt. A Hold fénye egy pontot világított meg a réten. Ott volt az a rózsa. A Rózsa. A szirmai vérvörösek voltak. Nem tudtam levenni róla a szemem. Megtaláltam az én rózsámat.

Uteki

Esik. 
 A felhők pajzsot alkotva védték a földet a napsugaraktól. Megnyugtató ez az időjárás. De valahol... Szomorú. Szomorú, hisz a pajzs könnyei patakzanak. Nagy sebességgel hulltak a földre, nedvesítve azt.  Szeretem az ilyen napokat. Minden nyugodt, békés, szürke. Vannak olyan dolgok ebben az időben, amik beszínezik. Az esőcseppek tánca. A szomorú daluk, mely a haláltáncuk alatt és után hallható. Emlékek hadát idézik. Az akkor boldog pillanatok, most éles szilánkok mosolya.
 Sokszor érzem, hogy szeretnék a múltban élni, az esőben. De... Miért? Attól nem leszek jobban. Az eső után is kisüt a nap. És talán szebb lesz az az idő, mint a felhők szenvedő arca.

                       „Halvány foltok jelennek meg a párnán,

                        Te halkan sírsz, árván.

                        Könnyeid kiváltó oka a múlt,

                        Benne ő, kinek érted könnye hullt.” 

A felhők elvonultak. A nap mosolyog rám. Az emlék halványul, mikor a karjait érzem magamon. Ölelnek engem. Szorosan, mégis gyengéd érzelemmel. A zavart elmémet az emlékek súlyától... Ez az ölelés nyugtatja. Karja fény volt a sötétben. Úgy, mint a vándor napsugarak a felhők szakadt részein.

Miért a napsugarak győztek? 

Miért győz a fény a sötétség felett? 

Miért ünnepli mindenki a jókat? 

Miért örülnek a bukottak vesztén? 

Miért húzódik mosoly az arcra a holló zuhanását látva? 

Talán azért ünneplik a jókat, mert belül ők is olyanok, mint a bukottak. Mindenki örül a hozzáhasonló személy elhibázott cselekedetén. Boldogság tölti el őket, mert egy olyan, mint ők, rosszul cselekedett és ennek az eredménye a bukottá válás. 

Egyszer mindennek vége

Ahogy a nappalt az éjjel követi, ahogy az életet a halál, egyszer minden lezárul. Egyszer mindennek vége lesz. A szeretet is elhalványul, a tudás is megtörik, a láng is pusztításba kezd. Így van rendjén. Mégis küzdünk ellene. Minden létező dolog a jó és rossz tulajdona. Minden alkot, aztán elpusztít. Az ember is a mókuskerékben futó teremt-és-pusztít elven működő teremtmény.  

 Egyszer mindennek vége,
felhőfátyol sétál a napos égre.

A nappalt követi az éj,
már nincs, ki mondja: "Ne félj!"

A szerelem lángja most már alhat,
a sebből szivárgó vér is alvad.

A virágzó rét... puszta táj.
A boldog nevetés... fáj.

A remény e pillanatban bukott el,
az emberi szív megtagadta, többé nem ver.

Kezdés

Üdvözlöm kedves olvasó!
 A blog célja naplóhelyettesítő. Nem lesz semmi érdekfeszítő dolog benne, csak az, amit kiírok magamból. Az átlagosnál gyengébb életem szilánkjainak raktárhelye lenne ez a kis oldal.
Nem tudom, hogy miért kezdem el újra ezt a blogolást. Talán az unalom uralta elmém kényszerítette a testem e blog megalkotására. Vagy kell egy kis kuka, amibe a lelkem önthetem.

"Elhatároztam, hogy kiűzöm szívemből, és kitöltöm egy pohárba. Így nem lesz fájdalom"

 Igen, ezek a mondatok is közrejátszottak. És reménykedem abban, hogy nem találnak rám. Nem találnak meg olyan személyek, akik a falam mögé szeretnének jutni. 

              Egy törött rész a falon, min egy darabkámat láthatja:
Név: ****** Balázs
Becenév/Használt név: Kireev
Születési idő, hely: 1996. április 9., Debrecen
Jelenlegi lakhely: Budapest
Hobbi: Az oxigént szén-dioxiddá alakító folyamat végzése; ceruzával alkotás; tollal való gondolat kifejezés; húrok lefogásával adott dallam a gitárnál
Személyiségtípus: ISTP
Zene: Egy ideje leragadtam a J-Rock műfajnál.
Kyo (Dir en Grey) dalai kellemesen égetik belsőmet; Jyou (Exist Trace) néhol lágy, néhol erős hangja az, mibe beleszerettem.

Még pár dolog:
° Az EMO stílust képviselője
° Könyvmoly
° Anime és Japán fanatikus
° A Gamer nemzedék tagja
° Morbidhumor szerelmese
° A csend művésze
° Galamb-, macska- és tömegfób
° Anti-alkoholista
° Farkasvakságban szenvedő egyén
° Mazochista



                                                                                                         Köszönöm, hogy végigolvasta!