Reggel azzal a gondolattal keltem, hogy szeretnék újra lefeküdni, és az lenne az utolsó. Többé nem kelnék fel.
Az életkedvem a nullát verte.
Anyu jött kelteni, mikor már fent voltam, azzal a mondattal, hogy "Utolsó lépések az út megtalálásához". Igen, igaza van. De akkor sem volt életkedvem, nem hogy még bemenni a terembe és a kihúzott tételt kidolgozni szóban.
A szóbeli előtt még felhívott Kaito, hogy sok sikert kívánjon. A vizsga lement. A stresszfelhő elszállt, de Depresszió köszöntött engem. Vizsga után megállított az egyik tanár, akinek beszéltem az adott témáról. Azt mondta, hogy jobb válaszra számított tőlem, mert az írásos vizsga nagyon jól sikerült, de ez nem.
Lassan ballag felém az a nap. És ahogy érzem leheletét, újra elkezd fájni mellkasom. De mélyen ez jó érzés. Ez a fájdalom az emléke. Így nem tudom elfelejteni. Túlélem. Úgy, mint a többi napot. Keze melegségét többé nem érzem, és nem is fogom. Az idő lefagyasztja minden érintését. Bőrömön emléke megfakul.
Miért mentél el? Hisz el sem köszöntél!
Miért hagytad, hogy elragadjanak?
Tested itt maradt börtönbe zárva,
S nem maradt más, csak hideg kőfalak.
Miért mentél el? Hisz örök sötétség vár,
Ott, ahol te jársz, már nem ragyog a nap!
Miért nem érzed a lelkem vívódását?
Hiszen nekem már semmim sem maradt.
Miért mentél el? Mondd! Miért hagytál magamra?
Hisz az én lelkemben sincsen már tavasz!
Bármerre járok, üszkös, kopár sík van,
S a fájdalomtól elakad szavam.
Miért mentél el? Hisz azt ígérted nekem,
Nem lehet számodra olyan pillanat,
Mely elűzne téged éj sötétjébe,
Amíg válladon érzed ujjamat.
Miért mentél el? Hisz, tudod, hogy úgy fáj!
Szívem csak üres, véres húscafat!
Lelkem is halott, ajkam is néma,
Magaddal vitted minden álmomat!
