Valami meghalt.

Amikor elkezdődött a változás, azzal nyugtattam magam, hogy csak költői válság, ami majd úgyis elmúlik. Így, több, mint egy év után... Nem múlik el.
Már nem hiszek abban, hogy elmúlik. Mert rájöttem, meghalt.
Ami másoknak rossz, nekem úgy tűnik szükséges. Könnyebb vele. Sokkal realisztikusabb vele a látvány. Akkor is, ha belül tönkretesz. 

Az én depresszióm nem depresszió.

A szenvedésem sem szenvedés.

Hallgatásom nem csak hallgatás,

Mosolygásom sem mosolygás.

Még (mindig) élek.

Jól elhanyagoltam szegény blogot.
Ez a tanulás miatt volt.
Igen, keressünk csak okot, bűnbakot. Hibáztassuk azt/őt.
Valójában semmi kedvem nem volt írni. Ha nekiülök a Word-nek, sosem születik meg az, amit én szeretnék. Sosem sikerül olyanra formálni a gondolataimat, amilyenek a fejemben vannak.
Ahogy az idő telt, úgy szűnt meg belőlem. 
Lassan kezdem unni, ami az ask-on megy. Persze így is szoktam olvasgatni követettjeim válaszait, de nem akarok kérdésekre válaszolni. Idegenek kérdéseire, mikor a fejemet milliárd kérdés nyomja néha össze. A saját kérdéseimre sem megy a válaszadás, másokéra miért menne?