A felhők pajzsot alkotva védték a földet a napsugaraktól. Megnyugtató ez az időjárás. De valahol... Szomorú. Szomorú, hisz a pajzs könnyei patakzanak. Nagy sebességgel hulltak a földre, nedvesítve azt. Szeretem az ilyen napokat. Minden nyugodt, békés, szürke. Vannak olyan dolgok ebben az időben, amik beszínezik. Az esőcseppek tánca. A szomorú daluk, mely a haláltáncuk alatt és után hallható. Emlékek hadát idézik. Az akkor boldog pillanatok, most éles szilánkok mosolya.
Sokszor érzem, hogy szeretnék a múltban élni, az esőben. De... Miért? Attól nem leszek jobban. Az eső után is kisüt a nap. És talán szebb lesz az az idő, mint a felhők szenvedő arca.
A felhők elvonultak. A nap mosolyog rám. Az emlék halványul, mikor a karjait érzem magamon. Ölelnek engem. Szorosan, mégis gyengéd érzelemmel. A zavart elmémet az emlékek súlyától... Ez az ölelés nyugtatja. Karja fény volt a sötétben. Úgy, mint a vándor napsugarak a felhők szakadt részein.
Miért a napsugarak győztek?
Miért győz a fény a sötétség felett?
Miért ünnepli mindenki a jókat?
Miért örülnek a bukottak vesztén?
Miért húzódik mosoly az arcra a holló zuhanását látva?
Talán azért ünneplik a jókat, mert belül ők is olyanok, mint a bukottak. Mindenki örül a hozzáhasonló személy elhibázott cselekedetén. Boldogság tölti el őket, mert egy olyan, mint ők, rosszul cselekedett és ennek az eredménye a bukottá válás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése